blogbejegyzéseim.

Kattints a képekre a bejegyzések elolvasásához

Nárcisztikus személyiségzavar

Korunk népbetegsége, a nárcizmus

Pszichoszomatikus betegségek

A pszichoszomatikus megbetegedésekről I.

Önismeret, terápia

Saját reflexió az önismeretről

Bántalmazás, bántalmazó kapcsolatok

Hogyan lesz valakiből bántalmazó?

Nárcisztikus személyiségzavar

Rejtett nárcizmus

Pszichoszomatikus betegségek

A pszichoszomatikus megbetegedésekről II.

Pszichoszomatikus betegségek

A pszichoszomatikus megbetegedésekről III.

Videók, médiamegjelenések

Videóim

Korunk népbetegsége, a nárcizmus

Segítség, a párom nárcisztikus!

Manapság egyre többször halljuk a nárcizmus kifejezést. A fogyasztói társadalom, a nyugati civilizáció individualizmusa kedvez ennek a kórképnek. Ugyanakkor az egészséges nárcizmus jótékony hatással is van a személyiségre, hiszen hozzájárul az egészséges önzéshez, önérvényesítéshez, önbizalomhoz, társas fellépéshez. 

Mégis hol van az a határ, ahonnan a nárcisztikus vonások károsítják a másokkal való kapcsolatot? Milyen egy nárcisztikus emberrel együtt élni? 

Erre egy szóval azt válaszolhatnánk, hogyha olyan mértékben vannak jelen, ami önmagának, de főleg a partnernek szenvedést okoz. Nézzük is meg mélyebben, hogy miről van szó: 

A nárcizmus nem egy betegség, hanem személyiségzavar. Általában korai trauma, a gyermek nem kapta meg azt a fajta szeretetet, ami az egészséges személyiségfejlődéséhez szükséges lett volna. A szégyentől és elutasítottságtól védekezve kifejlesztett magában egy grandiózus én-részt, mely azt a célt szolgálja, hogy többé ne érezze magát kiszolgáltatva, megszégyenülve. E grandiozitás szüli a magas fokú önközpontúságot és vajmi csekély empátiát. Tehát valójában nagyon is sérült, szeretetéhes, és saját magukkal kapcsolatban nagyon érzékeny emberekről beszélünk, akik a grandiozitás álarca mögé bújva próbálják fenntartani a sérthetetlenség és “mindenhatóság” látasztát. Az ilyen emberek nem bírják a kritikát, a tiszteletlenséget, erre ún. nárcisztikus dühhel reagálnak. Együttélni nagyon nehéz velük, hiszen általában pont a hozzájuk legközelebb állóktól várják el azt a csodálatot, azt a fajta szeretetet, amit gyermekkorukban nem kaptak meg. Sajnos állhatatos szeretet adásra nem képesek, hogyan is lennének azok, hiszen adni csak abból lehet, ami van… nekik meg sajnos ez nincs meg. Nárcisztikus dühükben nagyon gyakran leértékelik a partnerüket, valamint hamar unni kezdik a kapcsolatot. Ha a partner panaszkodik, arra általában támadással reagálnak, rá projektálva (kivevtítve) saját frusztrációjukat és a mélyben valójában meghúzódó kisebbségi érzésüket.  

Egy nárcisztikus vonásokat túlzott mértékben mutató partner a kapcsolat elején sármjával, megnyerő modorvával és gyakran ápolt vonzó külsejével nagyon el tudja csavarni a másik fejét, aki érezheti úgy, hogy megtalálta az “Igazit”. Ebben a kezdeti stádiumban az idealizációnak köszönhetően egy nagyon mámoros állapotba kerülnek, ám a valóság ide is lassan, de biztosan beszivárog. Egyetlen partner sem fogja tudni megadni a nárcisztikusnak azt a fajta minden tekintetben elfogadó szeretetet, amire neki szüksége lenne, hiszen gyakorlatilag a valódi anyai minőség, a a feltétel nélküli elfogadó és megértő szeretet az, amire vágyik, és miután pont ezt nem kapta meg, így ez iránti vágya tulajdonképpen kielégíthetetlen. Úgy kell elképzelnünk, mint egy alján lyukas korsót, ahova csak töltöd-töltöd a vizet, mégis kifolyik belőle, sosem tudod teljesen megtölteni. Ráadásul, ha éppen neked lenne szükséged érzelmi támogatásra, akkor nagy eséllyel nem kapod meg. Sajnos az ilyen kapcsolatok nagyon egyoldalúvá tudnak válni. Egy vérbeli “nárci” ha azt érzi, hogy a partnere egyre több “problémát” jelent, könnyen lecserélheti, hiszen az érzés, hogy ő csodálva, mindig tisztelve legyen jóval erősebb benne, mint a valódi szeretet érzése, aminek adására valójában ő nem képes, és fel sem ismeri igazán. Számára a szeretet az őrá való folyamatos figyelésben nyilvánul meg. Ha ez a vágya nem elégül ki, mert a partnere rosszkedvű, vagy elégedetlen a kapcsolattal, akkor ebbe tükörbe nem szívesen néz bele… neki a visszatükrözés a csodálatról, saját nagyszerűségéről kell hogy szóljon, gyakorlatilag folyamatos FIGYELMET igényelve. 

Mi a teendő, ha arra jöttél rá, hogy van esély, hogy a párod nárcisztikus lehet? 

Először is tudnod kell, hogyha a dühös és leértékel az elsősorban RÓLA szól, a saját frusztrációiról és a mélyben meghúzódó kisebbrendűségi érzéséből, így haragja tulajdonképpen rád vetül. Ő ezt nem ismeri fel, az ő szemében valóban Te vagy a hibás, de Te tudd, hogy ezt nem szabad magadra venned – vagy csak részben. Jó, ha Te is rendelkezel megfelelő önismerettel, hogy ezeket a “játszámkat” felismerd és helyén kezeld, illetve ismerd fel a saját részed a történetben. Tulajdonképpen Neked kell eldöntened, hogy képes vagy-e így elfogadni őt és mérlegelni azt, hogy mennyire “éri” meg neked a kapcsolat, hiszen a nárcizmusnak is vannak fokozatai. Kórosabb esetben önmagára való rálátása csekély vagy szinte nincs, így terápiába általában nem, vagy csak nehezen bevonható. Valódi változást pedig az tudna hozni, hogyha szakember segítségével a hiányzó “anyai” minőséget, a feltétel nélküli elfogadást, a terápiás kapcsolat gyógyító hatását megtapasztalhatná, aminek védett közegében fejlődni tudna.

A pszichoszomatikus megbetegedésekről
I.

Sokszor halljuk, hogy a test és lélek egy megbonthatatlan egyensúlyt képez… Nem is gondolnánk, hogy mennyire így van ez.

A magyar nyelv nagyon találó módon írja le a különféle érzeteket, amelyek akkor jelennek meg testi szinten, ha valamilyen számunkra kellemetlen helyzetbe kerülünk. Pl.: gombóc van a torkomban, összeszorul a gyomorom ha rá gondolok, fáj a szívem érte, stb.  

A szomatizáció kifejezését Freud használta először, leírva azt a jelenséget, amikor a pszichés konfliktusok testi tüneteket hoznak létre (konverzió), vagy pszichoszomatikus zavarokká változnak az arra hajlamos emberek esetében. A szomatizációs betegek sokféle tünettel rendelkezhetnek, mint például a fejfájás, hasi fájdalom, hányinger, hányás, székrekedés vagy hasmenés, állandó kimerültség, vagy a szexuális vágy csökkenése. Az orvosok sokszor nem találnak szervi elváltozást a tünetek mögött, s egyre több kivizsgálásra küldik a betegeket – feleslegesen. Organikus elváltozás tehát nincs, a testi kórfolyamat orvosilag nem ragadható meg, csupán a panaszokban van jelen. Ilyenek pl. a krónikus alhasi fájdalom, vagy irretábilis bél szindróma. Ezzel ellentétben a pszichoszomatikus betegségek esetében a testi tüneteken túl szervi elváltozás is megjelenik, (pl. colitis ulcerosa, Chron betegség), melyek hátterében bizonyítottan pszichés okok vannak. E betegek ellátásában mind a pszichoterápiás, mind az orvosi kezelésnek is jelentős szerepe van. Franz Alexander volt az az orvos, pszichiáter, aki először írta le az ún. „pszichoszomatikus hétszentséget”, melyben az alábbi betegségeket nevezte meg: asztma, ulcus pepticum (gyomorfekély), rheumatoid arthritis (sokízületi gyulladás), a már említett colitis ulcerosa (fekélyes vastagbélgyulladás), neurodermatitis (bőrgyulladás), hyperthyreosis (pajzsmirigy-alulműködés) valamint hypertonia (magas vérnyomás). Ma már tágabban értelmezik a pszichoszomatikus betegségek körét. Ezek közé sorolandó: gyomor- és bélrendszeri zavarok (evés, nyelés, emésztés és kiválasztás zavarai), szív- és érrendszeri és keringési zavarok (tachykardia, aritmia, pszichogén fejfájás, migrén, magas vérnyomás), anyagcsere és endokrin zavarok (kimerültségi állapotok, diabetes mellitus), légzőszervrendszeri betegségek (köhögés, asthma bronchiale), bőrgyógyászati betegségek (pl. psoriasis), „balesetező” személyiség és a nemi szervek funkcióinak zavarai. Sok esetben a daganatos megbetegedéseket is e kategóriába sorolják. 

Mind a szomatopszichés mind a pszichoszomatikus betegségekben szenvedőknél azt is mondhatnánk, hogy a „test beszél a beteg helyett”, hiszen a betegek tudattalanul, a testi tüneteikkel kommunikálják panaszaikat a külvilág felé. Miután általában jellemző rájuk egyfajta érzelmi gátoltság, így fejezik ki a figyelem és törődés iránti igényüket. A tünetek mögött menekülés is meghúzódhat, pl. döntések, felelősségvállalás elől próbál szabadulni a beteg.

A leírtakból látható, hogy a stressz és a pszichoszomatikus betegségek között erős kapcsolat áll fenn. Mégis, hogyan betegít meg a stressz? 

A pszichoszociális tényezők stresszként hatnak az egyénre, kilendítve a szervezetét a nyugalmi állapotból. A szervezet részéről ekkor hármas válasz érkezik: érzelmi (feszültség, kontrollálhatóság vagy kontroll-vesztés), vegetatív (neurohormonoális és immunreakció), valamint viselkedéses (lemerevedés, menekülés, támadás – „fight or flight”). Stressznek nevezünk minden olyan életeseményt, mely váratlan vagy/és intenzív érzelmi hatást idéz elő a személy életében és jelentős alkalmazkodást igényel. A tartós vagy krónikus stressz hat az egyénre, kimeríti a vegetatív idegrendszert és érzelmi zavart okozhat. A tartós kontrollvesztés állapota szorongást és depressziót is előidézhet.  

A stressz hatására megemelkedik a cortisol szint, mely rontja az immunrendszer aktivitását. A stressz hatására létrejövő életmódbeli változások szintén tovább rontják az immunrendszer védekezését (pl. több alkohol, cigaretta fogyasztása, rendszertelen táplálkozás, kevés alvás, kevés testmozgás, stb.) Az életmódbeli és viselkedésváltozások gyorsítják a vegetatív idegrendszer és immunrendszer kimerülésének folyamatát. A stresszre való válaszokat befolyásolja a személyiség is: aki képes optimizmussal, jó megküzdési stratégiákkal reagálni a stresszre, azok immunműködése általában jobb, s kevésbé vannak kitéve a szomatizációs betegségeknek. A stressz hatására keletkező negatív érzelmekkel azok tudnak jobban megbirkózni, akik könnyebben ki tudják fejezni érzelmeiket, így a stressznek kevésbé érzik károsító hatását.

A pszichoszomatikus megbetegedésekről
II.

Előző blogbejegyzésemben általánosságban írtam a tipikus pszichoszomatikus betegségekről, arra fókuszálva, hogyan okozhat a stressz testi tüneteket. Ebben az írásban most vizsgáljuk meg közelebbről a szomatizációra hajlamos pszichés tényezőket, azaz azokat lelki rizikófaktorokat, melyek hajlamosítanak arra, hogy lelki konfliktusaink testi tüneteket öltsenek.

Shelly E. Taylor az amerikai UCLA pszichológusa és munktársai felhívták a figyelmet arra, hogy a férfias típusú – és a korábbi cikkben említett „fight or flight” stresszválasz mellett létezik egy nőies típusú, ún. gondoskodó-oltalmazó stresszválasz. Természetesen mindkét típusú válasz mindkét nemnél jelen van, a különbség a használat mértékében jelenik meg. A kutatócsoport szerint a gondoskodó-oltalmazó stresszválasz fő hormonja az oxitocin, melyet más néven antistressz-hormonnak is hívnak. Az oxitocin befolyásolja a kötődést, a szexuális viselkedést, az agresszivitást, hat a tanulásra és a szociális memóriára, s hatással van a fiziológiai stresszválaszra is. Az oxitocin képes csökkenteni a szorongást. Mivel működését az ösztrogén befolyásolja, így főleg a női viselkedés megértésében játszik szerepet. Dr. Kulcsár Zsuzsanna az ELTE PPK Személyiség és Egészségpszichológiai Tanszék professzora szerint a szomatizáló páciensek esetében nem eléggé hatékony a környezetből származó gondoskodó-oltalmazó válasz, illetve kevésbé tudják kiaknázni a pozitív társas kapcsolatok érzelmi hatásait. Az ilyen betegek esetében a pozitív érzelmek (öröm, büszkeség) átélésének képessége is csökken.

Ennek tükrében még jobban érthetővé válik, hogy mely pszichés tényezők hajalmosítanak arra, hogy lelki problémák testi tünetek formájában jelenjenek meg:

Neuroticizmus: negatív, distresszkeltő érzelmek átélésére való hajlam. A gyakori és állandósult lelki tünetek elősegítik a fizikai tünetek fennmaradását.

Pszichológiai distressz: szorongás és depresszió, melyek hajlamosítanak, és egyúttal fenntartják a megmagyarázhatatlan testi tüneteket.

Katasztrofizáció: A testi tünetek (pl. fájdalom) drámai megélése, melyben a beteg felnagyítja a valósan megélt fájdalom élményét, s gondolatai a tünet elmúlása körül forognak. Ezzel egyidejűleg a páciens tehetetlennek éli meg magát, úgy érzi, nem tudja elmulasztani a kellemetlen testi érzetet.

Perszeveratív kogníció: a stresszel kapcsolatos gondolati tartalmak ismételt vagy krónikus megélése. A folyamat során a stressz hatása sokáig fennáll: rágódik a problémán – azaz a stresszkeltő szituáció lezárása után is tovább foglalkozik vele, újra előszedve a felkavaró élményt, ezáltal meghosszabbítva a stresszt okozó gondolatsort.

Szomatszenzoros amplifikáció: A belső érzékelési folyamatok kóros megélésével van kapcsolatban, mely három folyamatot foglal magában: 1., Hipervigilancia: a személy a testéből érkező bármilyen erősségű negatív ingerre fokozottan fókuszál. 2., Gyenge vagy viszonylag ritka érzések felnagyítása. 3., Az észlelt zsigeri és testi jelzések kórosként, betegség jeleként való értelmezése. A személy általában a külső környezetet is hasonlóképp észleli, ezáltal a negatív érzelmeket gyakrabban éli meg.

Értelmezési stílus: A depresszív hangulatú embereknél gyakrabban fordulnak elő fizikai tünetek.

Alexitímia: Az érzelmek felismerésének, megélésének és leírásának nehézsége, továbbá nehézség az érzelmi „izgalom” testi jelei közötti különbségtételben, szegényes fantáziavilág és kifelé irányuló gondolkodás. Számos vizsgálat bebizonyította, hogy ez a tényező járul hozzá leginkább a megmagyarázhatatlan orvosi tünetek kialakulásához.

Érdemes figyelni testünk jelzéseire, mert a tünetek megjelenése jó kiindulópont lehet önismeretünk fejlesztésére, általuk közelebb kerülhetünk legbenső énünkhöz. Ha neked is vannak megmagyarázhatatlan testi tüneteid, érdemes szakember segítségét kérni a mélyebb okok felkutatásához.

A pszichoszomatikus megbetegedésekről
III.

A szomatizációra való hajlamot bizonyos biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezők is befolyásolják:

Biológiai tényezők közül fontos megemlíteni a szorongásra való hajlamot, mely lehet genetikus eredetű, ezáltal öröklődő, a fokozott vegetatív válaszkészséget, egyéni biológiai reakciókat (vegetatív válaszokat), a vegetatív visszacsatolás hiányát, valamint a szervi sebezhetőséget.

A pszichológiai tényezők sorában a szomatizációt elősegíti a biztonságot nem nyújtó anyai attitűd (szorongó, szomatizáló, túlféltő, vagy éppen érzelmileg elhanyagoló anya/nevelő), a konfliktusokkal tarkított családi környezet, és/vagy valamilyen pszichotrauma (pl. szexuális zaklatás, fizikai vagy érzelmi bántalmazás). Fontos tényező a személyiség is: amennyiben a gyermek érzelmeit nehezen éli meg, s nehezen fejezi ki (alexitímiás vonások), introvertált, nem képes lazítani, teljesítményorientált illetve perfekcionista – e tényezők mind abban az irányba hatnak, hogy a pszichés problémák testi tünetekbe forduljanak.

Szociokulturális szempontból fontos kiemelni, hogy az iskola sokszor túlzott elvárásokat támaszt a gyerekekkel szemben, ahol számos kudarc érheti őket. A családnak lehetnek súlyos szociális gondjai, melyek szintén rizikófaktorai a szomatikus megbetegedéseknek. A média hatása sem elhanyagolható, gondoljunk csak a szorongást keltő ingerekre, melyek ha feldolgozatlanul maradnak, akkor szorongást idézhetnek elő a gyermekben. E tényezők fennállása esetén nagyobb az esély a szomatizációs problémák kialakulására.

A gyermekek életében a szülők/nevelők a főszereplők, így az ő attitűdjeik erősen befolyásolják, hogy a gyermek hajlamos lesz-e a szomatizációra. Ilyen például, ha a gyermek tudatalatt azt éli meg, hogy a vele való foglalkozást vagy a túlzott elvárások alól való mentesülést csak testi tünetek léterhozásával érheti el, vagy átveszi a szülői mintát, miszerint csak a betegség mentesíthet a kötelezettségek teljesítése alól. 

Vannak kifejezetten olyan patogén családmodellek, melyekben felnőni szintén hajlamosítanak a pszichoszomatikus megbetegedésekre. EzekWirsching szerint:

Beszűkült család: érzelemszegényen, tárgyilagosan kommunikál, fő konfliktus pontja a váratlan eseményekre bekövetkező szorongás. A család számára fenyegető a tinédzser korban bekövetkező individuáció és leválás.

Konfliktuskerülő, harmóniára törekvő család: jellemző rájuk a konfliktusok megoldásának nehézsége, a nyílt érzelemkifejezés tiltása, látszatharmóniára való törekvés.

Befelé összeolvadó, kifelé izolálódó család: Itt elmosódnak a családon belüli generációs határok, a külső kapcsolatok beszűkülnek.

A gyermekek körében előforduló pszichoszomatikus (szervi érintettséggel járó) zavarok az alábbiak lehetnek: 

Csecsemőkorban főleg hasfájás, étvágy- és alvászavarok jellemzőek. Óvodás és kisiskoláskorban jórészt gasztrointesztinális és urogenitális panaszok jelentkeznek, valaint fokozott az infekcióra való hajlam a szeparációs szorngás miatt. Az iskoláskort főleg a pszichogén fejfájások, valamint a fokozott infekcióra való hajlam jellemzi, mely a teljesítmény- illetve a szeparációs szorongás következtében jöhet létre. Serdülőkorban az iskoláskorra jellemző panaszok állnak fel, de megjelenhetnek az evészavarok is.

Saját reflexió az önismeretről

Sokat halljuk – talán egyre többet ezt a szót, ÖNISMERET. De vajon mit is értünk alatta…?

Sokan hisszük – régen én is azt hittem – hogy nagyon jól ismerem magam, hiszen tudtam, hogy milyen ételeket, ruhákat, zenéket és filmeket, stb. szeretek, hogyan viselkedek adott szituációkban. Határozott véleményem volt dolgokról, de azt például korábban nem értettem, hogy vajon egyes “témák” az életemben miért ismétlődnek? Miért nem találom a helyem, miért konfliktusosak bizonyos kapcsolataim? Miért van az, hogy míg egyesekkel nagyon jól tudtam kommunikálni, másokkal nem? Miért van az, hogy nehéz szavakba foglalnom amit érzek, sőt sokszor magát az érzelmet megélni is nehéz? Kerestem, és találtam is magyarázatokat, de a java még hátravolt. Ezt akkor persze még nem tudtam. Aztán az egyik életkrízis egy pszichodráma csoportba vezetett, véletlenül egy olyanba, ami kiképző csoport volt – ez annyit tesz, hogy tovább lehetett folytatni mint asszisztens és utána, mint vezető is.

Eleinte furcsa volt számomra, hogy számomra ismeretlenek elé tárjam ami foglalkoztat és viszonylag nehezen is nyíltam meg. Szerencsére remek vezetőim voltak, és az egyik imagináció alkalmával olyan dologra jöttem rá, ami gyökeresen megváltoztatta az életem. Úgy is mondják, hogy AHA élmény – engem egy hosszú, de nagyon értékes útra terelt, ami azóta számomra életszemléletté, életformává vált. Ekkor értettem meg, önmagunk ismerete jóval több, mint tudni a “praktikus” dolgokat, működésmódunkat megérteni, múltunkra, életszituációs ismétlődéseinkre rálátni nemcsak önmagunk megértésében és elfogadásában segít, de jobban értjük, kezeljük a körülöttünk élő embereket is – azaz az önismeret egy jobb és mélyebb emberismeretet is eredményez.

Önismeretet persze nemcsak csoport és pszichológus adhat. Minden kapcsolat, amiben benne vagyunk, minden új élethelyzet, melyben önmagunk új oldalát tapasztalhatjuk meg nagyon értékes önismereti folyamat. Ami kell hozzá, nyitottság és fejlődni vágyás. A hozzállás, a kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi minden rejlik bennünk. Ha így állunk hozzá saját magunkhoz, akkor a partnerünket, barátainkat, családtagjainkat, stb. is ezzel a szemmel tudjuk nézni – jobban, mélyebben megismerve magunkkal együtt őket is, ami által kapcsolataink mélyebbé, igazabbá, intimebbé válhatnak, mi magunknak pedig esélyt adhatunk arra, hogy közelebb kerüljünk a “lényeghez”: ahhoz a belső magunkhoz, ami igazán vagyunk: vágyainkhoz, érzéseinkhez, én-erőnkhöz.

Pszichológusként kísérlek utadon, hogy együtt fedezzük fel rejtett erőforrásaidat, segítek rálátni életed ismétlődő mintázataira és abban, hogyan lehet változtatni a nem, vagy kevésbé hatékony sémákon.

Hogyan lesz valakiből bántalmazó?

Mindannyian megrendülve fogadtuk annak a fiatalasszonynak a tragédiáját, akinek nemi szerveit a volt barátja/szeretője öntött le lúggal, ezzel maradandó egészségügyi károsodást okozva neki – állapította meg a bíróság első és másodfokon. A gyanúsított egy jó nevű budai kórház most már csak volt főigazgatója, gyermekorvos, aki fellebbezett a bíróság ítélete ellen ártatlanságra hivatkozva, így a per harmadfokon folytatódik.

Nekünk nem tisztünk eldönteni, hogy ki a valós tettes, de megdöbbenve állunk az eset előtt, vajon hogyan lehet valaki képes ilyen kegyetlenségre?

Sajnos nem ez az egyetlen eset, amikor embertelen bűncselekményekkel, erőszakkal találkozunk. Sokszor hallani féltékenységből vagy egyéb okokból elkövetett gyilkosságokról, nemi erőszakról, bántalmazásról és még sorolhatnám. Bizonyára sokan hallottunk a ’70-es évek Amerikájában történt sorozatgyilkosságokról, amelynek áldozatai fiatal nők voltak, az elkövető pedig Ted Bundy, a sármos “pszichopata”, akit végül 1989 januárjában kivégeztek. Sok hasonló esetben feltételezhető valamilyen mentális zavar. Most vegyük szemügyre, hogy melyek azok tulajdonságok, amelyek hajlamosíthatnak arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerülve valakivel felmerüljön a bántalmazás, megtévesztés lehetősége.

“Pszichopata” – mondták ki a szakértők anno Ted Bundy személyiségére. Ha meghalljuk ezt a szót, a legtöbb embernek egy őrültnek látszó baltás gyilkos jut az eszébe. Pedig a korábban pszichopatáknak nevezett - ma már antiszociális személyiségzavarral illetett - személyek gyakran magas intellektusú egyének egy teljesen hétköznapi, normális ember benyomását keltik. Mégis miben különböznek ők az egészséges /normális, vagy neurotikus esetektől?

Lássunk itt most néhány jellemzőt az antiszociális személyiségzavarral (korábban pszichopátiásnak nevezett) élő személyek jellemzőiről:

• Felületes báj, amit fel is használ ahhoz, hogy elérje céljait
• Téveszmék hiánya és a patológiás gondolkodás más jeleinek hiánya
• Idegeskedés hiánya
• Megbízhatatlanság
• Őszinteség hiánya
• A megbánás és szégyenérzet hiánya
• A szociális normák szándékos megszegése
• Gyenge ítélőképesség és a saját hibáiból való tanulás hiánya
• Kóros egocentrikusság, szeretetképtelenség
• Öngyilkos szándékok, bár ritkán valósítja meg
• Empátia teljes hiánya
• Személytelen, unalmas szexuális élet
• Felelőtlenség 

Cleckley, a téma kutatója úgy véli, hogy a diagnózishoz már három fennálló jellemző is elég.

Egyszóval úgy is jellemezhetnénk az antiszociális személyiségzavarral élő embereket, hogy miután érzéseik nincsenek, belül üresek, az érzéseket mégis megtanulják ahhoz, hogy működni tudjanak ebben a társadalomban, de nem érzik át őket. Ebből kifolyólag nem éreznek bűntudatot és megbánást sem a tetteik miatt. Ez azt is jelenti, hogy bármiféle szerepet nagyon jól képesek eljátszani. Hosszútávon azonban lehull az álarc, amit viselnek, és felsejlik a valós énjük. Ez megijesztheti a partnert és távolodni kezdhet a társától. Egy antiszociális személyiségzavarral élő embert nem sok minden tud kiborítani, de az igen, ha úgy érzi, hogy az általa uralt személy felett nem tud többé kontrollt gyakorolni. Általában nem önálló emberként tekint a partnerére, hanem önmaga “meghosszabbításaként”, részeként tekinti. Tehát a partner távolodása, adott esetben függetlenedése kontrollvesztést idézhet elő nála. Ez az érzés dühöt, frusztrációt, adott esetben a partnere megbüntetését is maga után vonhatja.

A pszichopátiás jellemzőkkel bíró embert fejletlen erkölcsi érzék, mások érzelmeinek ignorálása vagy figyelmen kívül hagyása, lelkiismeret, bűntudat és megbánás hiánya jellemzi. Ezen személyiségvonások gyakran párosulnak hazudozással, sekélyes érzelmi élettel, a partner kihasználásával és/vagy promiszkuitással. Az állandó hódítási, uralkodási, és kontrolligény jelenik meg.

A pszichopátia kutatásában két irányvonal kapott szerepet. A pszichodinamikus szemlélet szerint súlyos érzelmi megrázkódtatás, abúzus hatására a személy elfojtja az érző-énrészét, s a továbbiakban kapcsolataira a destruktivitás, erőszak lesz jellemző. Ezek a személyek az átlagosnál jóval nagyobb mértékben voltak kitéve családi agressziónak, stressznek vagy konfliktusnak. Nem ritka, hogy a szülők is pszichopátiás vonásokkal rendelkeztek. A behaviorista elmélet a tanulás szerepét emeli ki, mely szerint a gyermek eltanulja a szülőtől az agresszív/erőszakos viselkedést. Durkheim szerint a mai modern társadalmakban egyre jellemzőbb anomia kedvez az érzelem nélküli, manipulatív emberi viselkedésnek.

A másik megközelítés a genetika fontosságát, és bizonyos agyi elváltozásokat (homloklebeny elülső és oldalsó agylebenyek működési zavarait) emeli ki. E szerint gyermekként nem kell hogy pszichopátiás, erőszakos családi közegből származzon a pszichopátiás felnőtt: érkezhet jó családból is. Előfordul, hogy az antiszociális személyiség kialakulása serdülőkorban alakul ki, ilyenkor alacsony szocioökonómiai státusz, bántalmazó közeg feltételezhető.

Mindezen tulajdonságok ellenére nem minden pszichopátiás ember erőszakos, sőt olyanok is vannak, akikből mindennemű erőszak hiányzik. A hazugságra vagy szélhámosságra azonban így is lehet hajlamuk A társadalomra az antiszociális személyiségzavarral élők jelentik a legnagyobb veszélyt. Mégis lehet-e, és ha igen hogyan védekezzünk ellenük? Van-e valamilyen “recept” felismerni őket, hogy ne váljunk áldozatukká?

Első körben az önismeret fontosságát emelném ki. Ha tisztában vagyok magammal és igényeimmel / vágyaimmal, tehát jól ismerem magamat, az egyúttal jobb emberismerethez is vezet, ami azt jelenti, hogy könnyebben ismerem fel az intő jeleket.

Másfelől óvakodjunk attól, hogy sebzett állapotban létesítsünk párkapcsolatot. Amikor gyengék, sebezhetőek vagyunk sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva a vágyainknak, kevésbé tudunk elővigyázatosak lenni, azaz nehezebben vesszük észre a manipulációt, és lehet, hogy csak akkor eszmélünk, amikor újabb sebeket kaptunk.

Ha úgy érezzük, hogy a partnerben erős a kontrolligény, a dominanciára való hajlam, ha “fura” érzésünk van az érzéseit, kötődését illetően, vagy gyakori hazugságon kapjuk, akkor fogjuk menekülőre.

100%-os recept természetesen nincs, és azt sem szeretném sugallni, hogy innentől kezdve félelemmel járjunk, hiszen a népesség igen csekély százaléka mondható antiszociális személyiségzavarban szenvedőnek.

Intő jelek

- Kóros egocentrizmus
- Gyakori hazudozás
- Őszinte érzelmek hiánya, ha azt érezzük, hogy inkább “tanult” érzelmei, mintsem valódi érzelmei vannak,
- Valódi kötődés hiánya
- Erős kontroll és dominancia, hatalom igény
- Empátia (beleérző-képesség) hiánya
- Erőszakra, bűnözésre való hajlam

Ha az intő jeleket észleljük, még korántsem biztos, hogy pszichopátiás személlyel van dolgunk, de saját magunk védelmében jobb óvatosnak lenni, és százszor meggondolni, hogy mibe megyünk bele, hiszen ezek a tulajdonságok mindenképpen alá-fölérendeltségen alapuló kapcsolatot vetíthetnek elő, ami komoly akadálya lehet a hosszú távú boldogságnak és kölcsönösségnek, sőt táptalaja a későbbi bántalmazásnak is.

Rejtett nárcizmus

Korábban írtunk már “korunk népbetegségéről” – a nárcizmusról. Ha ezt a kórképet említjük, automatikusan a grandiózus, nagyzásos “vastagbőrű” nárcizmusra gondolunk: arra, amikor létezik egy irreálisan felnagyított “én”, s ha a személy ebben az üzemmódban van – ami a leggyakoribb - akkor viselkedésére a felsőbbrendűség, mások lenézése, kóros egocentrikusság, empátiahiány és a felelősségvállalás teljes hiánya jellemző. Belső frusztrációját másokra vetíti, így társaságában gyakran érezhetjük, hogy indokolatlanul dühös vagy undok velünk.

De van a nárcizmusnak egy másik válfaja is. Ezt úgy hívjuk, hogy rejtett vagy “vékonybőrű” vagy akár sebezhető nárcizmus. Az ilyen emberek legtöbbször csak fantáziájukban, álmukban élik meg a grandiózus gondolataikat, kifelé egy érzékeny (önmaga iránt érzékeny), kisebbségi komplexusokkal teli, kritikára rettenetesen sérülékenyen reagáló embert láthatunk. – A külvilágban. Otthon a négy fal között ezek az emberek megváltozhatnak: kontrollálni, uralni akarják környzetüket s ugyanúgy minimális, vagy rosszabb esetben semmiféle empátiára nem számíthatunk tőlük, mint grandiózus társaiktól. Az ilyen típusú emberre jellemző a passzív-agresszív viselkedés, belső frusztrációjának kivetülése a partnerre (és a külvilágra). Első ránézésre jóval nehezebb beazonosítani, mint a grandiózus típust, csak jobban megismerve jönnek elő környezete számára kellemetlen vonásai. Egy a közös a grandiózus típussal: ők is ugyanúgy képtelenek a valódi szeretetre. Számukra a világ veszélyes, ezért mindenkivel szemben nagyon gyanakvóak, erős bennük a megfelelési kényszer, és rettegnek attól, ha visszautasítják vagy megkritizálják őket.

De mielőtt bárkit megítélünk, tudjuk: ezek az emberek belül rettenetesen szenvednek. Valójában ők is áldozatok, a legtöbbször szintén nárcisztikus visszaélés elszenvedői. Szenvednek az ürességtől, vágyják az intimitást, de rettegnek is tőle, szeretnék megkapni azt a fajta feltétel nélküi szeretet, amit csak egy édesanya tud (és kellene) megadnia gyermekének. De ezek az emberek pont ekkor, még korai gyermekkorban sérültek, nem az igényeiknek megfelelően szerették őket, s ezt az űrt szeretnék később – leginkább a választottjuk által - betöltetni. Sajnos tragédiájuk, hogy csak kapni szeretnének, adni nem tudnak. Nem tudnak, mert nincs miből, mert ők sem kapták meg annó. Rálátásuk magukra, helyes önismeretük pedig nincs, vagy vajmi csekély. Legtöbbször egyszerűen kezelhető, kedves, békés embereknek írják le magukat, akiket a környezetük nem ért meg. Általában fel sem merül bennük, hogy az ő készülékükben is lehet “hiba”. Ezzel a ténnyel egyszerűen nem tudnak szembenézni, mert nincsen hozzá lelkierejük.

Mégis, mi vesz rá egy “nárcit” arra, hogy fejlődjön, hogy kezdjen valamit a belső sérüléseivel?

Leginkább az, ha valamilyen törés, trauma, szakítás, újabb csalódás következik be az életébe. Amikor a grandiózus szelf összeomlik és megjelenik a realitás, vagy amikor elveszítik a kontroll érzését a másik felett. Viselkedésükkel pedig mindkét típus remekül el tudja marni a partnerét, kollegáit, barátait, családját magától – így ha erős szenvedésnyomás van rajta, akkor van esély arra, hogy terápiában kössön ki.

Fontos, ha egy “nárcival” hoz össze a sors, akkor mindig tudjuk: leértékelésük, dühkitöréseik hátterében legtöbbször a saját magukkal kapcsolatos frusztrációik, negatív érzéseik állnak, melyet úgy hárítanak, hogy azokat másokra vetítik. Ilyenkor érdemes tudni, hogy ez valójában nem a környezetének szól. Bár ők úgy élik meg, de mi tudjuk, hogy ez nem egészen így van. Ennek tudatosítása – mégha nehéz is – könnyebbé teszi az életet egy nárcival. Fontos, hogy tisztában legyünk saját határainkkal és ne engedjük átlépni – így eljuthat a kapcsolat arra a szintre, hogy a nárci vagy felismeri, hogy változnia kell és dolgozni kezd magán, vagy nem, de az akkor a kapcsolat felbomlásához vezethet.

Dolgozzunk saját önbecsülésünkön, tudjuk értékünket és határainkat, ismerjük fel erősségeinket és gyengeségeinket, hiszen a kölcsönösségben, az egyenrangú, boldog kapcsolatokban adhatjuk a legtöbbet egymásnak.

videók.

Nyilatkozataim a médiában
Bántalmazás, bántalmazó párkapcsolatok

Hogyan lesz valakiből bántalmazó?

Az anabolikus szteroidok káros hatásairól

Sok testépítő a gyorsabb izom-növekedés érdekében, meggondolatlanul akár illegális anabolikus szteroidokhoz, izomtömeg-növelő hormonhoz nyúl. Az ára nagy: akár az életével is fizethet... Megéri!? 

A szexuális ragadozó

Divatfotósnak adta ki magát az a férfi, aki kislányokat csalt fel magához.

Élet az amputáció után

Hogyan dolgozható fel egy végtagveszteséggel járó esemény?

Bántalmazó kapcsolatok

Párkapcsolati erőszak

Miért nehéz kilépni egy bántalmazó párkapcsolatból?

Jelentkezz be hozzám:

Itt megtalálsz: